Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Egy kiegyensúlyozott, barátokkal, rokonokkal körülvett közegben élhettem le gyermekkoromat, azt hiszem, ez egy nagy ajándék az élettől.
Szüleim azóta ugyan elváltak, de mindannyian szeretjük, segítjük egymást ahol tudjuk a mai napig.
3 hugom van:
Henriettének már van egy kisfia Henrik,
Veronika Cancunban él, Mexikóban már 5 éve,
Mesi a legfiatalabb, főiskolán tanul jelenleg.
Henriettének már van egy kisfia Henrik,
Veronika Cancunban él, Mexikóban már 5 éve,
Mesi a legfiatalabb, főiskolán tanul jelenleg.
Barátainkkal kicsit ritkábban, de még mindig tartjuk a kapcsolatot. A fotó amit ide tettem tavaly, egy közös baráti kiránduláson készült. Ezzel a képpel jellemezhető leginkább milyen irigylésre méltó volt az egész gyermekkorom.
Viszonylag korán, 18 évesen elköltöztem otthonról, mert anyukám egyik
este megkérdte életem nagy szerelmét, hogy "mikor indul az utolsó
busza?" .... Reggel, mire felébredtek, nem voltam otthon. Elköltöztem.
Hááát.... na igen, ma már tudom....
Egyébként talán pont ennek köszönhetek a legtöbbet. Hamar saját lábamra álltam, fiatalon megtanultam a pénz értékét, sokat tanultam, tapasztaltam, amit otthon sosem tudtam volna. Eleinte utáltam a fizetésem jelentős részét albérletre költeni, de megérte. Nem csinálnám másképp ma sem, de azt azért remélem, hogy az én lányom nem így fog lelépni otthonról. ;)
Elköltöztem...
Hááát.... na igen, ma már tudom....
Egyébként talán pont ennek köszönhetek a legtöbbet. Hamar saját lábamra álltam, fiatalon megtanultam a pénz értékét, sokat tanultam, tapasztaltam, amit otthon sosem tudtam volna. Eleinte utáltam a fizetésem jelentős részét albérletre költeni, de megérte. Nem csinálnám másképp ma sem, de azt azért remélem, hogy az én lányom nem így fog lelépni otthonról. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése